Lehet, hogy a család az, aki befolyásol, egy
anya, aki többet és egyre többet vár el a fiától, vagy a lányától, egy apa, aki
a legjobbat akarja gyerekének, de közben nem veszi észre, hogy ez nem annyira
egyszerű. A szülők hajlamosak arra, hogy azt higgyék, hogy a gyerekük egy igazi
zseni, biztos bármit elérhet, ha keményen megdolgozik érte. Tehát akkor
dolgozzon is meg érte! Persze csak jót akarnak, hogy jobb életük legyen, mint
nekik, hogy vigyük valamire és legyünk valakik a társadalomban. De mi van
velünk? Mi van, ha nem is kér, sőt meg sem említi a szülő ezeket a dolgokat,
hanem mi, magunktól várjuk ezt el? Rohanunk a tudásvágy, a "legyek
valaki"címért és közben azt vesszük észre, hogy lassan a vágyaink,
elképzeléseink, a magas szintű tudomány átcsap a fejünk felett és bár mennyire
is akarjuk, nem tudjuk teljesíteni. Mindenki átéli ezt legalább egyszer. Előbb,
vagy utóbb, lehet, hogy már fiatalon, de az is lehet, hogy csak a sok útvesztő
között jövünk rá ezekre a dolgokra.
De mondja meg nekem valaki, honnan tudjam,
hogy valami túlnőtt rajtam? Talán észre sem veszem, mert már saját magam is
feladtam és csak a cél, ami fontos. Lehet, hogy olyan sokat mondták már, hogy
meg tudom csinálni, hogy tényleg elhittem, elhitettem magammal, hogy ez
lehetséges és majd annál fájdalmasabb lesz az elbukás. Talán nem is én akarom
azt, mait akarok. Megint csak elhittem, mert azt mondták ebben jó lehetek.
Félek attól, hogy: "Mi lesz, ha feladom?", "Hogy néznek majd
rám?" Közben pedig elfelejtem azt, hogy mit akarok igazán, mi az,
ami igazán megmozgatja a szívem. Látok valamit egy videóban és azt akarom,
látok valakit az utcán és azt akarom, amit ő. Közben pedig elveszítettem magam,
mert már nem tudom mi az, ami nekem kell, ami nekem jó és azért, hogy lehessek
valaki tovább kapaszkodom abba, amit elkezdtem. De a fejemben már teljesen más
gondolat van, máshol járok, mást akarok. Csak gondolkodom. Még csak ma és majd
még csak holnap.
Tényleg minden lehetséges? Tényleg igaz a mondás, hogy: "nincs
lehetetlen, csak tehetetlen"? Vagy el kellene fogadnunk, hogy vannak
dolgok, amik túlnőhetnek rajtunk? Talán ezt a legnehezebb elfogadni. Minden
határt át lehet lépni? Az utolsókból is lehetnek elsők? Ha egyszer már
elkéstél, akkor nem lehetsz első. Az élet ritkán ad második esélyt.
Mi lesz az ilyen emberekkel? Teljesen összezavarodnak, akarják az
álmukat, akarják a kitűzött célt és talán legbelül érzik a határt, de
megpróbálják átlépni. Egyszer. Kétszer. Vagy háromszor. Majd, ha nem sikerül
megmarad egy keserű érzés, amit nem lehet átlépni, mert tudjuk, hogy egyszer mi
is akarunk valamit, de nekünk nem ment. Nem tudjuk, hogy miért nem. Azt hisszük
nem tettünk eleget. De vajon tényleg meg tudtuk volna tenni? Tényleg nekünk is
volt rá lehetőség? Vagy meg kellene tanulnunk, hogy igenis vannak dolgok, amik
nem elérhetőek?!
"A
lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert
számukra könnyes egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az
erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem
kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló
pillanat. A lehetetlen nem létezik."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése