Tényleg miden lehetséges?

                     Ha néha azt is érezzük, hogy tehetetlenek vagyunk egy adott helyzetben, vagy talán a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem jó úton járunk, úgysem akarunk rajta változtatni vagy más lehetőséget keresni. De miért? Miért ilyen csökönyös az ember? Miért hisszük azt, hogy többek vagyunk saját magunknál? Vagy tényleg többek lehetünk? 

                Lehet, hogy a család az, aki befolyásol, egy anya, aki többet és egyre többet vár el a fiától, vagy a lányától, egy apa, aki a legjobbat akarja gyerekének, de közben nem veszi észre, hogy ez nem annyira egyszerű. A szülők hajlamosak arra, hogy azt higgyék, hogy a gyerekük egy igazi zseni, biztos bármit elérhet, ha keményen megdolgozik érte. Tehát akkor dolgozzon is meg érte! Persze csak jót akarnak, hogy jobb életük legyen, mint nekik, hogy vigyük valamire és legyünk valakik a társadalomban. De mi van velünk? Mi van, ha nem is kér, sőt meg sem említi a szülő ezeket a dolgokat, hanem mi, magunktól várjuk ezt el? Rohanunk a tudásvágy, a "legyek valaki"címért és közben azt vesszük észre, hogy lassan a vágyaink, elképzeléseink, a magas szintű tudomány átcsap a fejünk felett és bár mennyire is akarjuk, nem tudjuk teljesíteni. Mindenki átéli ezt legalább egyszer. Előbb, vagy utóbb, lehet, hogy már fiatalon, de az is lehet, hogy csak a sok útvesztő között jövünk rá ezekre a dolgokra. 

                De mondja meg nekem valaki, honnan tudjam, hogy valami túlnőtt rajtam? Talán észre sem veszem, mert már saját magam is feladtam és csak a cél, ami fontos. Lehet, hogy olyan sokat mondták már, hogy meg tudom csinálni, hogy tényleg elhittem, elhitettem magammal, hogy ez lehetséges és majd annál fájdalmasabb lesz az elbukás. Talán nem is én akarom azt, mait akarok. Megint csak elhittem, mert azt mondták ebben jó lehetek. Félek attól, hogy: "Mi lesz, ha feladom?", "Hogy néznek majd rám?"  Közben pedig elfelejtem azt, hogy mit akarok igazán, mi az, ami igazán megmozgatja a szívem. Látok valamit egy videóban és azt akarom, látok valakit az utcán és azt akarom, amit ő. Közben pedig elveszítettem magam, mert már nem tudom mi az, ami nekem kell, ami nekem jó és azért, hogy lehessek valaki tovább kapaszkodom abba, amit elkezdtem. De a fejemben már teljesen más gondolat van, máshol járok, mást akarok. Csak gondolkodom. Még csak ma és majd még csak holnap. 

        Tényleg minden lehetséges? Tényleg igaz a mondás, hogy: "nincs lehetetlen, csak tehetetlen"? Vagy el kellene fogadnunk, hogy vannak dolgok, amik túlnőhetnek rajtunk? Talán ezt a legnehezebb elfogadni. Minden határt át lehet lépni? Az utolsókból is lehetnek elsők? Ha egyszer már elkéstél, akkor nem lehetsz első. Az élet ritkán ad második esélyt. 

         Mi lesz az ilyen emberekkel? Teljesen összezavarodnak, akarják az álmukat, akarják a kitűzött célt és talán legbelül érzik a határt, de megpróbálják átlépni. Egyszer. Kétszer. Vagy háromszor. Majd, ha nem sikerül megmarad egy keserű érzés, amit nem lehet átlépni, mert tudjuk, hogy egyszer mi is akarunk valamit, de nekünk nem ment. Nem tudjuk, hogy miért nem. Azt hisszük nem tettünk eleget. De vajon tényleg meg tudtuk volna tenni? Tényleg nekünk is volt rá lehetőség? Vagy meg kellene tanulnunk, hogy igenis vannak dolgok, amik nem elérhetőek?! 

  

"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyes egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik."