A Szerelem dilemma

                 

            Mindenkinek vannak problémái azzal, hogy kibe szeret bele? Vagy csak én tengődöm mindig tévutakon, hozok rossz döntéseket és szeretek bele olyan személyekbe, akik észre sem vesznek? Az hittem, hogy a szerelem egyszerűbb lesz, de most… Egyáltalán nem az. Főleg akkor nem egyszerű a szerelem, ha egyoldalú és még olyan hatást is gyakorol ránk, érzelgősebb lányokra, hogy gombóccal a torkunkban kell, elmenjünk kiszemeltünk mellett és az idegesség miatt talán elfelejtünk köszönni neki!

             Ha megtetszik nekem valaki, nem mondanám azt, hogy furcsán kezelem. Inkább olyan, mintha nem akarnék tudomást venni a saját érzelmeimről, arról, hogy esetleg megtetszett nekem valaki. Távolról megfigyelem és eldöntöm, mennyire jól is néz ki, elképzelem, milyen lenne, ha a barátnője lehetnék, de innen már semmit nem teszek annak érdekében, hogy ez valósággá is váljon. Mindenki azt mondja, hogy félek. Én meg azt kérdezem magamtól, mitől is félek? Tényleg félek valamitől? Mivel rájöttem arra, hogy ez igaz. Van bennem félelem. Félek attól, hogy nem leszek elegendő vagy megfelelő, unalmas leszek, nem lesz, amiről beszéljünk, vagy attól, hogy ha már nem akarnám folytatni a kapcsolatot, nem tudnám azt mondani, hogy: „Szakítsunk”, és ez a pár dolog elég is már ahhoz, hogy ne közeledjek valakihez. Nem vagyok elég magabiztos? Lehet, hogy nem vagyok, sőt ilyen döntésekben nem vagyok elég biztos magamban, erre volt időm rájönni. Ugyanakkor az is visszatart, hogy nem igazán akarom feladni a függetlenségem, szabadságom és nem vágyom arra, hogy valaki mindig megkérdezze, hogy mit csináltam és hol, vagy éppen miért.
Ha megtetszik valaki visszafogom magam, de figyelek rá, mert nem hiába tetszik meg. Furcsa ízlésem is van férfiak terén, mert mindenki más miatt tetszik meg, de egy dolog fontos számomra: a kéz. Mindig az az első dolog amit megnézek valakin. Bármilyen furán is hangozhat így van :)
 Úgy érzem, nem lennék egy biztos pont, mert sosem tudhatom, hogy mikor változnak meg az érzéseim. Főképp meg nem akarok megbántani senkit, főleg avval, hogy talán 2 hónap után azt mondjam neki: „Bocsi, de nekem ez nem megy.” Egyáltalán ha el tudnám mondani.
          A mai fiatalság sok esetben (legalább is én úgy érzem, látom és hallom), hogy belekezd egy kapcsolatba, de csak azért, hogy legyen mellette valaki. Legyen, akihez fordulnia, ha problémája van, mert talán úgy érzi, a szüleivel nem tudja megbeszélni a helyzetet, nem értik meg őt, vagy éppen rossz a kapcsolata a szülőkkel. De a társadalom hatása miatt is létrejöhet egy kapcsolat, például ilyen gondolatokkal: „másnak is van pasija, nekem miért ne legyen?” Előfordulhat az is, hogy valaki úgy kezd kapcsolatot, hogy „majd megszereti” fiút/lányt. Ez utóbbiban én nem hiszek, még a kapcsolat előtt azért legalább egy kis vonzalmat kellene érezni. Vagy nem?
A legszebb pedig, amikor mindkét fél, ugyan úgy szereti a másikat és közös megegyezés és érzelmekkel vágnak bele egy kapcsolatba. Ezek azok a kapcsolatok, amelyek nem kerülnek ki Facebookra, nem kell mások előtt bizonygatniuk mennyire szeretik egymást, hanem ők igenis tudják, hogy érzelmeik igazak a másik előtt.
 Nem túl lenni kell az érzéseken vagy elhamarkodottan megélni őket, hanem meg kell élni azokat és emlékezni rájuk. Felelősséggel tartozunk a másikért, aki mellettünk van és ezek a dolgok még szakítás után sem kellene, hogy megváltozzanak. Valaki, aki szeretett valakit nem kellene szakítás után durva, sértő, megalázó dolgokat mondjon a másiknak, vagy éppen a háta mögött. Ez csak azt a személyt minősíti, aki képes ilyeneket mondani.
      Párotokat válasszátok meg jól és ne kényszer kapcsolatokat alakítsatok ki másokkal, mert akkor sosem tud senki sem igazán megbízni a másikban, amiből később megint csak problémák lesznek.