Látható a Láthatatlan

         Gimnazista éveimet, az a szép négy évet, mindig a könyvek mellett töltöttem. Tanultam, olvastam és néha makacsul elutasítottam azokat a meghívásokat, ahol közösségekben lehettem volna. Akár a barátaimmal, vagy akár új személyekkel akik csak arra vártak, hogy megismerkedjenek valakivel. Akár velem is. 
Sosem hivatkoztam semmi hazugságra azért, hogy miért nem lépek ki én is az otthon melegéből, csupán csak annyit mondtam: "Mert nincs kedvem."
Csodálkozom mégis, hogy mindig akadt valaki, vagy ugyan azok a személyek, akik újra elhívtak engem, ameddig nem mentem el velük, mondván: "Jó móka lesz. Jól fogod érezni magad." De valamiért csak nagyon ritkán történt így. Nem tudtam felszabadulni, nem éreztem jól magam és azon gondolkoztam, hogy mit csinálnék ha otthon lennék. Az ilyen "bulis", "rugjunk ki a hámból" dolgok nem nekem valóak voltak. Én jobban éreztem magam egy könyv mellett, skypen beszélgetni a külföldi barátaimmal, akiket egyszer vagy egyszer sem láttam egy évben. Csupán kamerán keresztül.
                      De most mondjam azt, hogy megbántam, hogy így cselekedtem! NEM. Nem mondom ezt, mert ha mondanám sem változtatna semmin. Lehet, hogy veszítettem dolgokat a négy év alatt, de ott voltam az osztálykirándulásokon, segítettem ha kellett, akár tanulásban akár személyes ügyekben is és ott volt a családom. A családom, akik mindig támogattak, szerettek és buzdítottak. És innen visszanézve, tényleg nem mondhatom, hogy megbántam bármit is. Vannak barátaim, akik 4 év után is a barátaim maradtak, vannak tapasztalataim és többé-kevésbé tanultam belőlük és van egy általános tudásom, amelyet sikerült bővítenek akkor is és még mindig bővítem. 
 Úgy gondolom, hogy nem csak én vagyok ebben a bizonyos "mit is kellene csinálnom az életemmel?", "vajon ha nem úgy csináltam volna akkor..." helyzetekben. Szerintem minden ember helyzete hasonlít kissé a másikéra. Mindenki küzd valamivel, valakivel, legyen az egy rossz barát, egy rossz élmény, túlsúly, iskola választás, családi problémák vagy éppen közösségiek és még meddig lehetne írni a sort... Ezek a "problémák" (mert mi azoknak nevezzük) nem arra kellene sarkalljanak bennünket, hogy feladjuk, vagy úgy oldjuk meg, hogy elfussunk, hanem arra, hogy megoldjuk és túl jutva rajtuk tanuljunk belőlük. Mert senkinek nem könnyű. Ebben biztos vagyok! 
 De minden erőfeszítésnek megvan a maga gyümölcse és ahogyan Thomas Alva Edison mondta: " A lángész 1 százalék ihlet és 99 százalék verejték." És aki nagy részét az életének tanulással töltötte és a füzetek vagy rajzlapok felett görnyedt a nagy bulizások helyett, elmondhatom, hogy most a szép szavak és dicséretek nagyon jól esnek. 
                   Ez a mai nap is ilyen volt. Én aki nem a középpontban van, hanem megfigyel és tanul a látottakból ma mondhatni a középpontba kerültem. Láthattak. Látták, hogy mit is tudok, vagyis, hogy mit is tudok elérni. Egy jóleső dicséret egy olyan személytől akire felnézünk és tisztelünk és talán még olyanná is akarunk válni mint Ő leírhatatlan. Én is ezt kaptam ma. Egy közepes magasságú, szőke hajú, intelligens nő, aki lelkiismeretesen dolgozik a kórházban, nekem szegezte a szavait. És tényleg nekem szóltak.  Egy része ennek a mai eseménynek az, hogy tanultam, leérettségiztem és tovább tanulhattam. De ennek is két oldala van, mert ameddig én boldog voltam és a szép szavakat hallgattam, miközben próbáltam visszatartani a széles mosolyomat, mások csak néztek és nem is akarom tudni, hogy esetleg mit gondoltak, Nekem jólesett az amit hallottam :) 
 Na meg ott van a megosztás. A másokkal való boldogságunk megosztása. Sok esetben nem is érzik át a szülőkön és a családtagokon kívül mások, vagy legalább is nem akarják átérezni. Ritka az olyan ember aki örül más embertársainak a sikerének. Nem hagytam, hogy ez lelombozzon. Azt vártam, hogy délután lehessen és a kis Samsung Galaxy Trende-es telefonommal felhívhassam anyukámat és elmondhassam neki, miközben hallom a telefonban, hogy hangja kissé elcsuklik és bár nem látom, de átérzem azt, hogy mennyire büszke most rám. 
 Mindemellett a mai események hatására úgy gondoltam, hogy újra elkezdek rajzolni és miután megszereztem az egészségügyi diplomámat kezdek még magammal valamit. 
           Azt kívánom nektek is, hogy így a végére értetek, hogy minél több dicséret jusson el hozzátok azoktól a személyektől akik fontosak nektek. És persze soha ne adjátok fel, mert a legjobb dolgokra várni kell és lehet, hogy több mindent rááldoztál, de mindennek meglesz az eredménye! :) 
Utoljára pedig egy idézetet szeretnék megosztani, amely több alkalommal is visszaadta a motivációm: " Természetesen az élet fontos része a szórakozás. De miközben te partizol és hülyéskedsz, aközben valaki más keményen dolgozik. Valaki tanul és valaki győz. Ezt sose téveszd szem elől." (Arnold Schwarzenegger)