Ha a szerelemről kell beszélni, vagy valaki szóba hozza a témát, mindig az Ahol a szivárvány véget ér című filmben hallott szavak jutnak az eszembe: "A barátságod hozott színt az életembe, még a legsötétebb időszakokban is, és én vagyok a legszerencsésebb ember a világon, hogy kaptam ezt az ajándékot. Bízom benne, hogy nem tekintettem ezt természetesnek, de talán igen, mert néha nem látjuk, hogy a legjobb dolog, ami valaha is történhet velünk, ott ül az orrunk előtt. De jól van ez így, tényleg, mert rájöttem, hogy nem számít, hol vagy, mit csinálsz, kivel vagy, én mindig őszintén, igazán, teljes szívemből szeretni foglak."
Már itt a legelején szeretném tisztázni, hogy arról a szerelemről akarok beszélni, amelyet már mindenki átélt. Amelyben mindenki sírt legalább kétszer, kimondta legalább háromszor a "szeretlek" szót és elvarázsoltan élt legalább egy hétig. Mert minden szerelem egy fura érzéssel kezdődik, ami nem megmagyarázható, vonzódunk valakihez, aki talán nem is az ideálunk, vagy valakihez, aki kilométerekre van tőlünk. Hogyan lehetséges ez? Azért van így, mert a szívünknek nem lehet parancsolni és nekünk embereknek szükségünk van egy társra, akit szerethetünk és akiben megbízhatunk.
A szerelem olyan, mint egy örvény. Erőt ad és valamiért úgy gondoljuk, hogy semmi nem fontos, csak az a személy, akit szeretünk. Ezért képesek vagyunk hanyagolni a munkánkat, tanulmányainkat, barátainkat, azt a társaságot, amelynek már évek óta tagjai vagyunk, azért, hogy időt tölthessünk el a párunkkal. A szerelem része a lábremegés, idegesség, alázat, hatalom, boldogság, félelem, féltékenység, a hasban és mellkasban repdeső pillangók és ki tudja még milyen gondolatok és problémák, amelyek arra sarkalnak mindenkit, hogy ne ne írjunk vissza annak a pasinak akire már évek óta várunk és akit szeretünk. Ha ezt nem tennénk nem is nevezhetnénk magunkat nőknek. Biztos, hogy már mindenki megtette és aki nem, annak elmondom, hogy meg fogja tenni. Közben pedig azt várjuk, hogy írjon valami szépet és biztosítson minket arról, hogy tényleg csak minket szeret. Nevezhetjük ezt játékosságnak, önmagunk megerősítésének, vagy talán lehet, hogy még egy kis magabiztosságra vágyunk és ebből úgy érezzük, hogy megkaphatjuk.
A szerelem bármennyire is fájdalmas néha, olyan érték mindenki számára, amelyre szükség van. Csak egy szavat mondunk ki: "szeretlek", de mint is jelent ez? Egy egész világot, mindent amit adni tudunk, ez egy olyan szó ami nem fejez ki semmit, de közben mindent kifejez. A szerelem elmondhatatlan. Azt nem elmondani és kimondani kell, hanem megmutatni, átélni és részese lenni. Ezért nem szabad csak úgy dobálózni vele, legyen érték mindenki számára és gondoljuk komolyan, mert talán ez a másik személynek egy egész világot jelent. Mindenkinek mást jelent, ezért mindegy, hogy hányszor esünk szerelembe, mert mindig mást fog jelenteni. Olyan ez, mint a levegő: sosem fúj ugyan azzal az erővel, sosem ugyan olyan az illata és nem ugyan abból az irányból jön, nem ugyan avval az intenzitással.
Senki ne féljen a szerelemtől és soha ne bánjon meg semmit! Véletlen találkozások nincsenek és nem hiába kell találkoznunk valakivel. Én ebben hiszek. Ha valaminek vége kell legyen előbb utóbb úgyis vége lesz, bármennyire is akarjuk erőltetni. Ebben semmi rossz nincs és nem nem jogosít fel arra sem, hogy rosszat mondjunk arról a személyről szakítás után, akit egyszer szerettünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése