Verselemzés: A vén cigány (Vörösmarty Mihály)

Vörösmarty Mihály: A vén cigány 

(Verselemzés)

Húzd rá cigány, megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mit ér a gond kenyéren és vizen,

Tölts hozzá bort a rideg kupába.

Mindig igy volt e világi élet,

Egyszer fázott, másszor lánggal égett;

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban,

És keményen mint a jég verése,

Odalett az emberek vetése.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és

bömböl,

Fákat tép ki és hajókat tördel,

Életet fojt, vadat és embert öl;

Háború van most a nagy világban,

Isten sírja reszket a szent honban.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog mint malom a pokolban,

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerő remények?

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha ujra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,

Gyilkos testvér botja zuhanását,

S az első árvák sirbeszédeit,

A keselynek szárnya csattogását,

Prometheusz halhatatlan kínját.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserű levében,

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől

Tisztuljon meg a vihar hevében,

És hadd jöjjön el Noé bárkája,

Mely egy uj világot zár magába.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, - hagyj békét a

húrnak,

Lesz még egyszer ünnep a világon,

Majd ha elfárad a vész haragja,

S a viszály elvérzik a csatákon,

Akkor húzd meg ujra lelkesedve,

Isteneknek teljék benne kedve.

Akkor vedd fel ujra a vonót,

És derüljön zordon homlokod,

Szűd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Témája: a nagyszabású látomás a vén cigány helyzetében. Az alkotó, a költő kilátástalan helyzetét fogalmazza meg, a forradalom bukása utáni csalódottságát, metafórikus versbeszédben felnagyítva és eltúlozva, s ezáltal érzékeltetve az alkotás hiábavalóságát, értelmetlenségét. A reményvesztett jelenben ezért vár egy új jövő. 

Versszerkezet: 7 db hosszú, 10 soros verszak. Minden utolsó 4 sora (kivétel az utolsó) a vén cigányhoz szóló, refrénszerűen ismétlődő biztatás, amely a szakasz tartalmához igazodik. Kifejez: biztatást, keserűséget, szánalmat, iróniát stb.

 Az első 4 sor a cigányhoz intézett beszéd vagy látomásos képsor általános utalással. A két középső sor (5-6) szentenciaszerűen hat, súlyosabb tartalommal és mondanivalóval. 

 A versbeszéd, a hangvétel érzelmi szempontból rendkívűl széles skálán mozog: rabszódikus jellegű. Mondatformái változatosak, a kimondásnak, a töredékességnek és az elhalgatásnak egyaránt tartós szerepe van. 

Versindítás: helyzetképpel indít, amelyben a lírai én a kocsmai zenészt/cigányt muzsikálásra bíztatja. 

 A hangvétel bordalra emlékeztet, jellegzetes "kocsmafilozófia" szólal meg a bíztatásban ("mit ér a gond..."). 

 A 2. versszaktól a képek metaforikusabbá és látomásszerűbbé válnak. A kért zene nem a megszokott kocsmai muzsika. Arra kéri, hogy a zivatartól tanuljon dalt és a természeti képekben a vihar ereje tombol, amely újra megszemélyesített és világméretű. 

 Fokozás figyelhető meg, hallucináció-szerű a leírás és erős ellentétek vannak jelen, amelyekben magasság és mélység, suttogás és üvöltés keveredik, a kérdések pedig bizonytalanságot sugallnak. A látomás egyre apokaliptikusabb, a képek pedig időben és térben kitágulnak, látomásszerűek, a felsorolást az indulat szervezi, s ez a mámor, ez a hév szinte az őrületig fokozódik rendkívül szaggatottam és töredékesen. 

 Az 5. versszakban kulturális és mitológiai utalásokkal és jelképekkel egészülnek ki a képek, amelyekben bibliai és mitológiai lázadókat ismerhetünk fel, s a szakasz témája az elkövetett tettek és következményeik, a bűnük és a bűnhődés bemutatása. A versnek ez a legmetafórikusabb és a legtöbb jelentésű pontja. Az eddigi szakaszokban csak ritkán és burkoltan történt egy-egy utalás a társadalmi helyzetre. Azokból az utalásokból a háború vagy a veszteségek olvashatóak ki. Ez a szakasz az emberi tetteket, így a háborút is, egy külső nézőpontból figyeli. A képek komorak, súlyosak, magárahagyatottségot és szenvedést hangsúlyoznak. Hatásuk szerint mindent a pusztulás ural. 

Így már érthetőek a következő szakasz kijelentései, amelyekben a lírai én magának a földnek a megsemmisülését óhatjtja egy hatalmas vihar hevében. A lírai én nézőpontja külső és kozmikus, a katasztrófa méltó büntetés lenne és megérdemelt. A Noéra való utalás újjászületést is hordoz, megtisztulást a bűnöktől és szennytől. 
 Az utolsó versszak ezt a gondolatsort folytatja. A verszárlatban az első szakaszhoz hasonlóan újra megszólítja a cigányt és leállásra bíztatja, tehetségét és erejét tartsa meg egy jobb kor számára, amely, ha eljön a világ ünnepe lesz. 

Központi jelkép: a címbeli zenész: "a vén cigány" és a zene (dal, muzsika), amely motivikusan többször ismétlődik a vonóval. 
 A zene, a dal, de főképp a hangszer a költészet ősi jelképe. Innentől a "vén cigány" maga a költő, az alkotó. Így a költemény önmegszólító versé válik, s a vén cigány pedig a költő metaforájává válik (lírai szerephelyzet). 

   Ez Vörösmarty Mihály utolsó nagy verse 1854-ben, ebben az időben fordította Shakespeare Villám című drámáját és Lear király drámáját.